Szcientológiai Tudást Tanulmányozó KörFel | Kezdőoldal | Kategóriák | Tartalom | Linkek | Irodalomjegyzék
Szcientológiai Tudást Tanulmányozó KörForrás: Bánki M. Csaba: Agyunk gyógyszerei (A könyv bármely részének felhasználása kizárólag a szerzőre és a műre való hivatkozással történhet.) A könyvről bővebben a könyvajánló oldalon!
„Akik értenek valamihez, mindig kevesen
vannak;
akik nem értenek semmihez, azok sokkal többen.
Ezért az utóbbiak mindig hangosabbak.” Gabrielle
„Coco” Chanel (1883-1971)
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége. Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban, bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem „tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes „tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ „objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe, vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk. Hiszen a legősibb népek is mindent megmagyaráztak a világ keletkezésétől a csillagok járásáig, az évszakok váltakozásáig, vagy a betegségek okáig - miközben a Földet elefántok hordta palacsintának, az eget lyukacsos labdának, önmagukat pedig többé-kevésbé sárból gyúrt játékbabáknak képzelték. A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.
A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns (tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni. Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra, hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem. Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják (ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem), akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan „találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk (biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.
Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi. Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni. Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a „nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent. Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket nevezték. A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget) egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni: ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal” kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak). Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót, antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás) hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet. Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük. A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”. A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”) szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek. Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek. Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás, hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sot éjjel egész jól alszanak, de „nappal egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől „egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne. Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt, aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk. Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről lepermetezni...
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul” az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre, májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre. Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni (cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a végtagok eltorzulását). Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van. Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség „elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a látását és hallókészülékkel a hallását? Vagy akit a mutőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral, műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra, megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító, jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az „igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem, hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni, tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek. Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg legyen.
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg) lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek. Ennek az az egyszerű oka, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...
A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem okozhat. A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket. Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél, a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis „természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez, mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen” főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium? A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan, de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és „mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet, puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása, továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták: ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbb-utóbb az orrukra fognak koppintani. . .
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos” gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb esetben csődöt mondanának.
Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe” eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt - több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen „neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni. A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel „kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.
Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst, szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! - antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért, mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas - az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul. Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint) lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a gyógyszer hatásos.
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot, gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat. Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni, voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont egyidejűleg, egymás mellet. A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti” hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal... Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.
Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire, lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére, fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van (fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz. Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”) antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni, émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a - csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni, de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek, ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok, benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”, vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni... tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
A könyvünkben tárgyalt nem álmosító pszichotrop gyógyszerek (szelektív antidepresszánsok, buspiron, lítium, kis dózisú korszerű benzók, egyes antipszichotikumok stb.) egy rövid „megismerkedési szakasz” után általában nem akadályozzák a beteget saját autója vezetésében. Ilyen szerek mellett tehát a tilalom legfeljebb az első pár napban indokolt - ott is főképp azért, mert az egyéni érzékenység meglepő dolgokat produkálhat.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be, de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek leküzdésére szednek az emberek. A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki, hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó, hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények alapján, közösen tud dönteni.
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés, szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás, étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt. Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást, vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában, ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az emlékezetünkbe idézzük.
Előfordulhatnak persze olyan mellékhatások is, amelyek miatt tényleg abba kell hagyni a gyógyszer szedését: viszkető kiütések, allergia, vérkép-rendellenesség és hasonlók - ámde ezek a mai gyógyszerek mellett kivételes ritkaságok. Léteznek olyan mellékhatások is, amelyek bár ártalmatlanok, de tartósak és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás, vagy a szexuális élet „késlekedése”). Ezek is indokolhatják egy gyógyszer abbahagyását, de nem „azonnal”, és nem a pszichiáter megkérdezése nélkül. A pszichiáterrel már csak azért is érdemes tanácskozni, mert a szakember sokszor tud egy másik, a beteg számára elfogadhatóbb gyógyszert ajánlani.
Ez az elég széles körben hangoztatott, egyesek által tudatosan is terjesztett hamis jelszó veszélyes, mert hozzászokást okoz: újságírók, nem orvos gyógyítók és közvélemény-formáló figurák a rabjai lesznek és emlegetését - a tények ellenére - soha többé nem tudják abbahagyni. Az erre vonatkozó tényeket szükségtelen elismételni, róluk szólt az egész megelőző fejezet.